Hat és fél éven át voltam a Kollégium lakója. Életem egyik legizgalmasabb szakasza volt: a családból kiszakadásé, a felnőtté válásé. 1951-ben 17 esztendős diákként kerültem fel Szegedről, zongorista növendékeként Zempléni Kornél hozott fel. Egy évig még jártam a Zenei Gimnáziumba (nem szeretnék hálátlannak tűnni, de az itteninél sokkal jobb szegedi gimnázium után persze könnyen ment az érettségi). Azután egy felkészülési esztendő következett, a zongora mellett zeneszerzés C. Nagy Béla tanár úrnál, majd 1953-tól a zenetudományi szak hallgatója lettem.
A magamfajta vidékről jöttnek, nyakas nem-fővárosinak jobb bázist el sem tudnék képzelni. Szegeden is szép fasorban bandukolhattam a gimnázium felé, a Gorkij fasor azonban villasorával még szebb, egyenesen nagyvilági volt. És nap-nap után változó–érdekes, ahogyan az egykor úri környékről az ember ronda háztömbökön át berohant a Liszt Ferenc térig. Azért Kodály tanár úr selma mosolyát nem felejtem, amikor felpanaszoltuk, hogy a délelőtti városligeti tornaóra és a zeneakadémiai szolfézs óra között aznap ebédelni sem jutott időnk: „Jót tesz maguknak egy kis testedzés”.
Apropos ebédelés. A Kollégium lényegéhez tartozott az alagsori menza, ahol a konyhalányokkal mosolyra kész diák repetára számíthatott. Itt a nem túl ízletes ebéd kapcsán igazi csodabogarakkal lehetett találkozni. Antal Imre az asztalon némán zongorázta a repertoár Chopin és egyéb darabjait, s lehetett vetélkedni, ujjai mozgásából felismerjük-e a kiragadott részletet. Az aszkétikus–erőtartalékoló Buna Pista karvezető kollégánk kitalálta, minek koptassa száját: a menzához vezető lépcső alján elkezdi sziszegni a „Szzzzz” köszönést, majd az utolsó szembejövő megkapta a „[Sz]evasz” végét.
Az alagsor a gyakorló szobákkal külön világ volt. Sajnos, az évek során sokat romlott (ti. civilizálódott). Amikor 1951-ben megérkeztem, egyik-másik szobában a zongora mellett még fél kazalnyi szalma állt (a szalmazsákokhoz). Itt gyakorolta Losonczy Bandi, sokunk kedvenc zongoristája Liszt Dante-szonátáját; fájlaltuk, hogy később, az 1956-os híres Liszt versenyen nem lett díjazott. És innen keserítette életünket az a kürtös, aki a hosszúhangos reggeli befújást 7 előtt kezdte. A hiúbbak a kirakatban gyakoroltak. A félemeleti sarki szoba ablakában, ahol minden érkezőnek látnia kellett, Zathureczky növendéke, Zakariás állt; egy éven át a Mendelssohn, a következőben a Csajkovszkij, majd a Brahms koncerttel, egyre gyorsabban és hamisabban.
Nos, a lakószobák... Hat és fél év alatt több szobában, számos lakótárssal összezárva éltem. Különösen fontos volt az erkélyről nyíló szoba, hiszen egy időben szinte minden este zárás után érkeztem (életem párja a tudója, honnan és miért), és az erkélyre felmászás után a résnyire nyitva hagyott ablakon tudtam beosonni. A szobák persze elképesztők voltak, részint emeletes ágyakkal. Amikor már nem, jöttek a szokásos viccek (az összedőlésre „beállított” vaságy, stb.). Mára jószerivel már csak az igazán groteszk epizódok maradtak meg. Például az aranyos Szervánszky-növendék zeneszerző fiú (délelőtti termésén megnyugodva mondta: „gyerekek, ma jót komponáltam: sikerült négy ütemet írni”), aki az otthonról kapott mézbe mártogatta a szalonna szeleteket, mindkettő igazán kincsnek számított.
Volt egy fél évem, amelyben „kitörtünk” a sokágyas szobákból. Durkó Zsolttal, ő is Szegedről jött, kikönyörögtük, hogy az úgynevezett betegszoba csak kettőnké lehessen, ha kitakarítjuk–kivakarjuk a koszból. Több napi munkával lakhatóvá tettük. Fél évig viszonylag úri életünk volt, komoly dolgokról lehetett beszélgetni. Persze elvették tőlünk a szobát — ez már az új gondnoknő műve volt, egy igazi rosszfajta pártkatonáé.
Amit máig nem értek: hogyan tudott egy zenetudományi szakos növendék dolgozni a Kollégiumban? Természetesen zömmel a zeneakadémiai könyvtárban tanultam és írtam első zsengéimet. De van egy emlékem: sikerült 78-as fordulatú lemezeket kölcsönöznöm Beethoven késői vonósnégyeseiről a Busch Kvartett előadásában; ezeket valahol a Kollégiumban hallgattam le. S voltak házi koncertek is. Egy alkalommal az akkori talán legtehetségesebb hegedűs növendék, Kontra Tóni játszotta C. Franck szonátáját Horváth Jóskával (1956 után Joseph Maria Horvath, osztrák zeneszerző), azóta sem hallottam a szonátát olyan ihletett előadásban.
Mióta kiköltöztem a Kollégiumból, hogy immár családot alapítva budapesti lakosként — de magamat mindig valamelyest vidékinek érezve — éljek a város egy másik kerületében, tulajdonképpen kerülöm a Kollégiumot. Legfeljebb kívülről, néha autón elsuhanva pillantok oda. Életem lezárt fejezete, amelynek élményét szeretném megőrizni a maga zűrzavaros (romantikus), halványuló mozaik-formájában.
Somfai László
